Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Giovanni Papini: Krisztus története (könyvajánló)

2010.12.11

Giovanni Papini a XX. század elején megjelenő újkatolikus értelmiség vezető egyéniségei közül Claudel és Péguy mellett a harmadik nagy személyiség. Ebben a könyvben Krisztusnak a bibliában is leírt történetén vezeti végig az olvasót úgy, hogy ezzel együtt bemutatja saját Krisztus képét miközben szigorúan hű marad a katolikus dogmákhoz.

 


Sok érdekes és szép gondolatot ír le a könyvben, amit mind felsorolni lehetetlen, ezért csak azokat írom le, amelyek rám a legnagyobb hatást gyakorolták. Érdekesek a prófétákról írott mondatai. Míg a rómaiaknak jogtudósai, a magyaroknak regősei, a görögöknek filozófusai, addig a zsidó népnek prófétái voltak.

 


A megváltó eljövetelét is próféták jósolták meg, akiktől mindig tartottak a hatalmasok, mert mindig megmondták az eljövendő igazságot, elhallgattatni nem lehetett őket csak kivégezni, és mindig a nép szegényei és elnyomottjai mellé álltak. Keresztelő Szent Jánostól amikor megkérdezték, hogy próféta vagy e, azt mondta: pusztában kiáltó szó vagyok csupán.

 


Amikor az eljövendő megváltóról beszélt azt mondta, hogy én csak vízzel keresztelek, de ő tűzzel és szentlélekkel fog, és én arra sem vagyok méltó, hogy saruját megoldjam. Ez a rész tetszett legjobban a könyvben, mert remekül domborította ki Keresztelő Szent János személyét, aki a legjobban tudta az alázatot heroizmussá alakítani önmagában.

 


Az alázatos ember alatt általában valamiféle meghunyászkodó, önsanyargató, és önmarcangoló embert értenek, ez Keresztelő Szent János személyére egyáltalán nem igaz, mert őbenne heroizmussá magasztosult az alázat, ahogy odakiáltja az őt kérdező bűnösöknek, hogy én csak egy pusztában kiáltó szó vagyok, ami alázatot jelent, de ebben az alázatban nincs meghunyászkodás, hanem csak heroizmus van benne, mert alázatában felülemelkedik a bűnön.

 


Papini szerint a lelki szegények azok, akik ténylegesen érzik lelkük szegénységét, vagyis lelkük tökéletlenségét, a jó hiányát, az erkölcsi nyomort. Ebből következően pedig ők azok, akik ki akarnak vergődni az erkölcsi fertőből. A gazdagokkal ellentétben, akik lélekben tökéleteseknek hiszik magukat. (Itt természetesen nem anyagi értelemben vett gazdagságról van szó.) Ez jelenti Papini szerint az igazi intelligenciát, nem az egyetemi professzorok, és a könyvmolyok intelligenciája.

 


„Boldogok a szelídek, mert ők kapják örökségül a földet” Papini szerint itt a föld valójában nem az evilági, hanem a mennyei földre utal. Ezt kapják örökbe a szelídek. A szelídség valójában azt jelenti, hogy ha a gonoszok a keresztény ember ellen vonulnak az embernek nem szabad dühöt, vagy kegyetlenséget tanúsítania, mert az az ember állatias részének megnyilvánulása, és ebből következően a bűn jele.

 


Ha a gonoszok gúnyolódására dühkitöréssel válaszol, azzal a gonoszok malmára hajtja a vizet, mert látni fogják, hogy ő sem több egy bűnös embernél, és így utána könnyen megalázzák. De ha szelíd marad, és legyőzi a magában rejtőző állatot, tehát felsőbbrendű emberré válik (nem Nietzsche-i értelemben), azzal nem tudnak mit kezdeni a gonoszok, mert ezzel felülemelkedik a bűnön, és a gonoszokon is egyben, akik látják, hogy ő magasabbrendű náluk.

 


Tehát igazából csak szelídséggel lehet legyőzni a gonoszságot, és ehhez a gondolathoz kapcsolódik Jézusnak az a mondata is, hogy akit jobb felől megütnek, tartsa oda bal orcáját is. Itt is ez a gondolat van jelen, hogy nem a meghunyászkodás miatt kell odatartani a bal orcánkat is, hanem hogy legyőzzük a bennünk rejtező állatot, és ezzel együtt a gonoszságot.

 


„Boldogok akik sírnak, mert ők vigasztaltatnak” A síró ember azért boldog, mert ő az, aki undorodik magától és sajnálkozik a világon, és nem él a mindennapi élet fetrengő és részeg bárgyúságában. Tehát a sírás egyben a saját bűneinktől, és a világ bűneitől való elhatárolódás jele.

 


Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent. A tisztaszívűek azok, akiknek nincs más vágya, mint a tökéletesség, és nincs más örömük, mint a minden felől tekergődző bűnön vett győzelem, valaki tele van evilági vágyakkal, szenvedélyekkel, ambíciókkal az soha nem láthatja meg színről-színre Istent.

 


Érdekes az a gondolata is, hogy miért a halászok közül választotta Jézus első tanítványait. Mert a halászok minden napjukat a tó magányosságában töltik, ahol mindig bizonytalan, hogy lesz e fogás, és éppen ezért a halász olyan ember, aki tud várni, és rá tudja bízni magát Istenre. Hiszen a tó magányosságában, és a napi zsákmány bizonytalanságában csak Isten kegyelmében bízhat. Éppen ezért: „Nem kívánja a váratlan meggazdagodást, mert boldog, hogy halászzsákmányát becserélheti egy kis kenyérre és borra. Tiszta a lelke és a teste; kezeit a vízben mossa és szellemét a magányosságban.”

 


Érdekes dolgokat ír Jézusnak a természethez való viszonyáról is. Jézusnak sohasem volt háza, vagy más földi tulajdona. A mezők voltak az otthona, ahol csavargó zsidóként bolyongott. A fák árnyékában aludt.

 


Sokan a csodákat kifogásolják a bibliában, hogy azok valójában nem történhettek meg, és ezért utasítják el a szentírást. Pedig Jézus nem tulajdonított nagy jelentőséget a csodáknak. Gyűlölte a különféle bűbájos varázslókat és kuruzslókat, akik csodákkal akarják megnyerni maguknak a népet, akik valamiféle rendkívülire vágynak. Továbbá elutasította azokat, akik a csodái miatt akarják követni, és nem tanításai miatt, ezért amikor csodát tett, mindig utasította tanítványait, hogy ne beszéljenek erről másoknak. Ő tanításaival akarta megnyerni az embereket, nem csodáival.

 


Jézus Papini szerint felforgató volt, aki teljesen szembehelyezkedett a világ törvényeivel, és addig elfogadott szabályaival. Főként saját népe: a zsidóság szemléletével. Éppen azért, hogy az embert magasabbrendűvé tegye, felszabadítsa a benne rejtőző állat alól, hogy majd egyszer meglássa az Isten országát. „Szeresd ellenségeidet is” mondta, amely teljesen ellenkezik az ember állatias lényével, amely értelemszerűen csak azokat szeretik, akik velük is jót tesznek.

 


Jézusra hárult az a feladat, hogy a csökönyös és vallásában is csak evilági megváltásra törekvő, elállatiasodott zsidó népet megváltsa bűnei alól, és ezzel hívta ki haragját a farizeusoknak és írástudóknak, vagyis s zsidók papi rétegének. Papini leginkább Jézusnak a kereskedelem és a pénzügyek elleni lázadásán keresztül mutatja meg a farizeusokkal való konfliktusát. A farizeusok kezdettől fogva haragudtak Jézusra, mert ők evilági megváltót vártak, aki felszabadítja őket a rómaiak alól, és megvalósítja az új Izraelt, nem spirituális megváltót.

 


Viszont azzal haragította magára végleg a farizeusokat, hogy kiverte a templomból a pénzváltókat, és a kereskedőket, akikkel a farizeusok is üzleti kapcsolatban álltak. A kereskedelem és a pénz a leggyűlöletesebb volt Jézus szemében. Júdás árulását elemezve leírja, hogy Judás személyét is sokféleképpen értelmezték már. Van, aki szerint azért árulta el Jézust, mert csalódott benne, hogy nem a zsidók evilági országát akarja megvalósítani. Van aki szerint egyszerűen csak elvesztette hitét, végül itt is a kereskedelem jellegét domborítja ki Judás árulásában. Ő volt az, aki eladta Jézust, ahogy a bárányokat szokás eladni.

 


A tékozló fiúról elmondott bibliai részben leírja, hogy a tékozló fiú cselekedete, aki megtért a bűnből, és megalázta magát apja előtt miután rájött bűnösségére magasabbrendű, mint a másik testvér farizeussága, aki mindig szórul-szóra betartotta a formális törvényeket, és most irigységében magát magasztalja apja előtt, „mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.