Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Javaslat a Fidesz számára a magyar nép küldetésének megfogalmazásához

2010.09.02

A választások óta többször is megfogalmazódott Fideszes politikusok szájából az a gondolat, hogy a magyar népnek küldetése van Európában. Többek között az augusztus 20.-ai ünnepségeken is. Jó gondolat. Azonban ez így önmagában nem elég, egy idő után majd konkrétan meg kell fogalmazniuk, hogy milyen küldetése lehet Magyarországnak Európában. Kiváltképp, hogy milyen küldetése lehet az ő kormányzásuk alatt, hiszen ők a magyar polgári szellem letéteményesei és nem másé.

 


Először is abból kell kiindulni, hogy a Fidesz polgári párt, és mint polgári párt Bibó István nyomán a középkori magyar tradíciók folytatójának tartja magát. Tehát a Fideszes polgári eszmény folytatója akar lenni a középkori magyar tradícióknak, és valóban több magyar társadalomtudós is leírta, hogy a polgári és az arisztokrata eszmény (az egyik modern, a másik régi eszmény) nálunk sohasem állt olyan távol egymástól, mint más Európai országokban.

 


Tehát a kérdés az, hogy miért van az, hogy nálunk az arisztokrata, és a polgári eszmény összemosódik? Miben állnak ennek a történelmi gyökerei? Ezt a kérdést Oswald Spengler jogelmélete alapján szeretném megtárgyalni. Oswald Spengler monumentális történelemfilozófiai művében: a Nyugat Alkonyában a ciklikus történelemszemléletet vallja. Vagyis, hogy minden kultúra a születés, virágkor és hanyatlás folyamatán megy keresztül, és a kultúráknak életük folyamán egy kulturális formát kell kiteljesíteniük, ami minden kultúránál annak ősszimbólumában ölt testet.

 


Ez az antik kultúra esetében a lehatárolt plasztikus testiség, amit mutat például az is, hogy a görögök csak a természetes számokat ismerték, amely az egységes egésznek, vagyis a plasztikus testiségnek a megjelenítője. De a görög szobrászat formáiban is fellelhetjük ennek a formavilágnak a jellegzetességeit. A nyugati kultúrának pedig, amelyet Spengler Faustinak nevez a végtelen tér az ősszimbóluma. A nyugati ember a végtelen után vágyakozik, ami megmutatkozik a gótikus katedrálisok égbetörő csúcsaiban, Leibniz infinitezimálisában, a nyugati barokk zene végtelenbe emelkedő szólamaiban stb.

 


Ezt a gondolatot Spengler a Nyugat Alkonya második kötetében a nyugati jogra is kiterjesztette. Szerinte az antik jog, és főképp a római jog, mint minden antik kulturális képződmény a testiség ősszimbólumának megnyilvánulása. Hiszen a római jog tulajdonban, személyekben, dologban gondolkodik, amelyek egyértelműen a testiség ősszimbólumának megnyilvánulásai, ellentétben a középkori német joggal, amit ő Faustinak nevez, és ahol a testiség statikus fogalmaival szemben dinamikus jogelvek érvényesültek.

 


A középkori német jogban például a tulajdon fogalma sokkal tágabb értelmű volt, mint a római jogban. Nemcsak egy külső fizikai objektum dologi értelemben vett birtoklását értették rajta, hanem különféle, a közösség (jobbágyok, parasztok) felé irányuló kötelezettségek is együtt jártak egy földbirtok tulajdonlásával, tehát a tulajdon ilyen értelemben dinamikus fogalom volt. Ugyanez áll a germán hűbéri rendszerre is, ahol a hűbérúrnak a vazallus nem tulajdona volt, hanem földbirtok fejében katonai szolgálatra, és hűségre kötelezett alattvalója, tehát harcostársa volt, és ilyen értelemben a birtokadományozáshoz és tulajdonláshoz a katonai, harci szellem és a hűség dinamikus fogalma párosult.

 


Volt még egy érdekes gondolata ezzel kapcsolatban Spenglernek, mégpedig az, hogy az újkorban megszakadt a német jog szerves fejlődése, hiszen a középkor végén a polgári társadalom kialakulásával a kodifikáció során a német jogászok egyoldalúan átvették a római jogot. Úgy, hogy nem vették figyelembe az eredeti német szokásjogot. Ennek következtében korunkra egy idegen jogrendszer települt rá a német szellemre, és ellentétbe került egymással a germán fausti szellem, amely dinamikus, és a végtelen felé törekszik, és a germán szellemet uraló jogrendszer, ami teljes egészében a római jogon alapul, és a lehatárolt plasztikus testiség jegyében áll.

 


Tehát ellentétbe került egymással a kultúra szellemisége és a kultúrát uraló jogrendszer. Miben mutatkozik ez meg? Spengler ír arról, hogy a mai jogászoknak nagyon nehéz a mai gazdasági jelenségeket és szükségleteket a római jog fogalmaiba öltöztetni. Ezt mindenki jól láthatja, ha elolvassa például a polgári törvénykönyv szellemi tulajdonról szóló részét. Ezt pedig csak úgy lehet megoldani, hogy a római jog alkalmazása helyett a középkori germán jogot fejlesztjük tovább, hogy megfeleljen a modern polgári társadalom követelményeinek, és ezt alkalmazzuk a joggyakorlatban. Ennek kapcsán írja a szellemi tulajdonról, hogy:

 


„„A szellemi tulajdon fogalma egy olyan szerzőnek, mint Cicero, soha nem jutna eszébe, és még kevésbé a gyakorlatilag hasznosítható eszme tulajdonának (…) fogalma” — érzékelteti Spengler a római jog kategóriarendszerének mai jogeszménk kifejezésére való elégtelenségét. (A nevezett auktorral kapcsolatos sejtése annál is zavarba ejtőbb, mert Gaiusnak viszont dokumentáltan voltak nehézségei a szellemi tulajdon fogalmának elképzelésével.) A fausti szemlélet számára a menedzser, a föltaláló vagy a vállalkozó nem dolgok birtokosaiként, hanem energiák hordozóiként vesznek részt a gazdasági életben: egyfajta teremtőerőt képviselnek, mely alkalmazottaikra, a végrehajtóerőkre hatva azok tevékenységének irányt, célt és eszközt biztosít. A fő különbség tehát: „Számunkra a személyek nem testek, hanem erőnek és akaratnak az egységei, mint ahogy a dolgok sem azok, hanem az előbbi egységek céljai, eszközei, teremtményei.””

 


„Spengler úgy látja, a mérnök szerepe különbözteti meg radikálisan a statikus tulajdon gyümölcsöztetésében álló antik vállalkozást a modern nyugatitól: számunkra a mérnök szaktudásában rejlő képességek teszik kiaknázhatóvá az egyébként meddő tőkejavakat. Ebből a kulcsfontosságú személyből olyan erővonalak áramlanak ki, melyeknek dinamikája megragadhatatlan az antik jog eszközeivel. „A mérnök az, aki a római jogi gondolkodástól a legtávolabb áll, és ő teszi lehetővé, hogy gazdasága jogához jusson, hogy erők és teljesítmények foglalják el személyek és dolgok helyét.” Ezt a törekvést kell az előttünk álló időszak jogi gondolkodásának fölkarolnia azáltal, hogy a jelen gyakorlati életének legmélyebb (fausti) elveit föltárja és jogi alapfogalmakká emeli. „A jövő követelménye: az egész jogi gondolkodásnak a magasabb fizika és matematika analógiájára történő átalakítása. Az egész társadalmi, gazdasági, technikai élet arra vár, hogy végre ebben az értelemben közelítsék meg”.”

 


„„A tulajdon számunkra nem dolog, hanem egy akaratra vonatkozó tulajdonság, mely éppúgy tapadhat gondolatokhoz és viszonyokhoz, mint testekhez.” A tulajdonunkhoz tartozik mindaz, ami kizárólag a mi akaratunknak van alárendelve, tehát dolgainkon kívül cselekvéseink céljai, eszközei és eredményei is, minden üzleti, technikai, művészeti, szervezési eszme és képesség. Ha tárgyát megfelelően fogjuk föl, sokkal könnyebb a lopás tényállása alá vonni — a csalás és az uzsora mellett — az idegen tehetséggel saját céljaink érdekében való visszaélést, valamint a találmányok, gondolatok, motívumok és szándékok eltulajdonítását is. A vagyonunk mindezek értelmében nem redukálható arra a jogra, hogy hozzánk képest külsődleges dolgokkal éljünk vagy visszaéljünk, mint a rómaiaknál, hanem úgy kell fölfogni, mint teremtő dinamizmusunk meghosszabbítását. A tulajdont lelki kötelék kapcsolja tulajdonosához, mint a találmányt a föltalálóhoz, és ennek továbbörökíthetőnek kell lennie: ezért képezi az öröklési jog a fausti tulajdonjog sarokkövét.”

 


Spengler egyéb bajokat is a római jog számlájára ír: „Életművének beható ismeretében megállapíthatjuk, hogy Spengler itt lényegében az általa ősellenségként kezelt marxizmus eszmerendszerének kialakulását és megerősödését írja a római jog számlájára. Mint kisebb írásaiból kiderül, a marxizmus eredendő bűnének a munkaérték-elméletet tartotta, mert ennek értelmében a vállalkozó pusztán, mint a dolgozók elidegenített munkájából származó tőke javak tulajdonosa áll szemben a munkásokkal. Ez a tendenciózus beállítás véleménye szerint figyelmen kívül hagyja, hogy a vállalkozó stratégiai tervező és szervező tevékenysége nélkülözhetetlen a gazdasági üzem hatékony működtetéséhez.”

 


Tehát Spengler szerint a modern polgári társadalom gazdasági jelenségei, szükségletei nehezen ágyazhatóak bele a római jogba ezért a germán Fausti jogba kellene beleágyazni őket, csak így lehetne összhangba hozni a modern kultúra és jog szellemét. Ezután a hosszú kitérő után pedig újból fel kell tennünk a kérdést, hogy miért mosódott össze Magyarországon a polgári és az arisztokratikus szellem. Ahogy Spengler mondta a nyugati kultúra ősszimbóluma a végtelen tér, így a középkorban, amikor még nem a római jog uralta a germán társadalmakat, ezeket a társadalmakat a dinamikus jognak megfelelő dinamikus társadalmi felépítmény jellemezte. Ez volt a hűbéri rendszer, amiről már szót ejtettem.

 


A hűbéri rendszerben a legfőbb hűbérúr a király volt, akinek több vazallusa lehetett, de az ő vazallusának, mint hűbérúrnak szintén lehettek vazallusai, és így tovább. Ez a hűbéri láncolat. Minden hűbérúr birtokot adományoz vazallusának, amelynek fejében a vazallus katonai szolgálattal, és feltétlen hűséggel tartozik a hűbérúrnak. Így a katonai szellem, a harciasság az ebből kibontakozó hűségen keresztül, a hűbéri láncolat láncszemein át egymást áthatva tör az ég felé, akár a gótikus katedrális égbetörő csúcsai. Ez a középkori germán Sacrum Imperium birodalmi idea lényege.

 


Ebből azonnal kivehető, hogy mi a dinamikus társadalmi rend, és más dinamikus rendszerek alapvető sajátossága: a tagoltság. A hűbéri rendnek sok láncszemből kell állnia, hogy a rendszer dinamikusnak látszódjék, hiszen ha csak két láncszemből állna, a királyból és annak egy vazallusából, nem alakulna ki ennek a társadalmi rendnek az a monumentális égbetörő jellemvonása.

 


Nézzük meg, hogy milyen volt ezzel szemben a középkori magyar jogrend, és társadalmi felépítmény. Ha megnézzük, azt látjuk, hogy hasonlított a germán jogrendre abban, hogy a nemes ott is birtokot kapott a királytól, amiért hűséggel, és katonai szolgálatokkal tartozott, viszont különbözött tőle abban, hogy nem volt benne dinamika, nem volt benne hűbéri láncolat. Magyarországon csak a király adományozhatott birtokot katonai szolgálat fejében, alattvalói nem. A birtok ezután is a király tulajdonában maradt, hiszen alattvalónak csak használatra adta. Ebből eredt az a jelenség is, hogy a középkori magyarság nem igen ismerte a tulajdon fogalmát, csak a birtok fogalmát ismerte, amely a használatban öltött testet, hiszen minden tulajdon a királyé volt, ő csak használatra kapta javait. Ha meghalt és nem volt örököse, akkor a királyra szállt vissza minden.

 


A középkor második felében, amikor kialakultak a Szent Koronához kötődő hagyományok, már a Szent Koronáé volt minden tulajdon. Így nálunk ez a szimplára redukált hűbériség a germán jogrenddel ellentétben nem a társadalom erőinek ég felé törését szolgálta, hanem főként a történelmi Magyarország egyben tartását. A király tartotta egyben az országot, azzal, hogy minden az ő tulajdona volt. Ez nagyon hasonlít a mai Fideszre, ahol a modern arisztokratákat, vagyis a polgárokat egy központi karizmatikus személy fogja össze: Orbán Viktor. Nem véletlen, hogy Orbánra gyakran használják az Orbán Viktor király kifejezést. Tehát a középkori magyar jogrend külső formájában a germán jogrendet követte, azzal a különbséggel, hogy nem volt benne dinamika. Nem volt benne hűbéri láncolat.

 


Talán éppen ennek köszönhető, hogy Magyarországon az arisztokratikus szellemiség, és a polgári szellemiség összemosódik. Mint ahogy már az eddig leírtakból kivehették: a polgárság eszménye római eredetű, és a statikus római jog felel meg neki. Németországban pedig az újkor elején, amikor a polgári társadalom kialakult éppen a statikus római jog került szembe a dinamikus germán joggal. Magyarországon a társadalmi rend külső formájában a germán mintákat követte, tehát arisztokratikus volt, de mivel nem volt meg benne a germán dinamika, ez az arisztokratikus szellem nem került ellentmondásba a statikus római joghoz kötődő polgári eszménnyel. Sima volt a kettő közti átmenet. Hogy a magyar jogrendben nem volt dinamika, ezt Prohászka Lajos magyarságképéből vezethetjük le, aki a finitizmus kifejezésével írta le a magyar szellemet, ami azt jelenti, hogy a Magyarság alapélménye a változatlanság, az állandóság ellentétben a némettel, akinek a szelleme az örök változás, fejlődés jegyében áll.

 


Tehát a két szellem lényegében tükörképei egymásnak, és ha tükörképei egymásnak, akkor kiegészíthetik egymást. Véleményem szerint ezt használhatjuk fel ebben az esetben. Megjegyzem Spengler a görög és a római kultúra formáit összemossa. Mindegyikre azt mondja, hogy a plasztikus testiség jegyében állnak. Én ezt felülbírálnám, és azt mondom, hogy a római szellemben jelen volt a végtelen utáni vágy, hiszen világbirodalmat építettek, és építményeik monumentálisabbak voltak, mint a görögöké. Én úgy mondanám, hogy a római szellemre a statikus végtelen volt a jellemző, ellentétben a germán szellemmel, amire a dinamikus végtelen. Igen meg kell különböztetnünk a statikus végtelent a dinamikus végtelentől. A statikus végtelen azért statikus a római szellemben, mert a római építmények monumentálisak ugyan, de nincs bennük égbetörés. Mintha inkább széltében lennének végtelenek. A római impérium nem alkalmazta a hűbéri rendszert. Nem akarta a világot egy végtelenbe nyúló hűbéri láncolatban összefogni, ami mint növekedésre képes láncolat egyedül képes dinamikus birodalmi eszményt létrehozni. A római eszmény a barokkban ismétlődött meg az újkorban.

 


Igen, ha volt történelmi kor, amely később megismétlődött a történelemben az a római kor volt, és a barokkban ismétlődött meg. A barokkra ugyanennek a statikus végtelennek az eszméje volt a jellemző. A barokk volt az új Róma. A középkori Magyarországra egyáltalán nem volt jellemző a végtelen iránti vágy, de úgy látszik, hogy a statikus végtelen eszméjét később képes volt befogadni a magyar psziché, amely megmutatkozik Mátyás birodalmában, amely szintén a római eszményképet követte. A Habsburg birodalom is inkább a statikus végtelen eszméjével volt áthatva, nem a germán dinamikus végtelen eszméjével. Annak ellenére, hogy német uralkodócsalád volt, hiszen a barokk jegyében állt. A Fidesz egyértelműen a magyar középkor folytatója, nem a barokk hagyományoké.

 


A barokk hagyományok folytatója inkább a nemzeti radikalizmus, csak nem katolikus és latin, hanem inkább protestáns szellemmel áthatva. Most pedig visszatérhetünk első kérdésünkhöz mégpedig, hogy miben állhat a Magyarság küldetése a Fidesz kormányzása alatt. Ehhez pedig meg kell vizsgálnunk, hogy megvalósítható e a Spengler által megálmodott dinamikus jogrenden alapuló polgári társadalom, vagy hogy mi állhat ennek az útjában. Egyrészt útjában állhat az, hogy Spengler csak a dinamikus jogrend kiépítésének szükségességét mondta ki, de nem mondta ki az ennek megfelelő tagolt és ebből következően dinamikus társadalmi rend szükségességét.

 


Ez pedig felveti azt a kérdést, hogy kielégítheti e önmagában a germán szellemet a dinamikus jogrend, ha nem tudnak az erői hierarchikusan összekapcsolódni, és az égbe törni, ahogy régen a hűbéri rendszerben. A másik probléma az, hogy véleményem szerint, még ha ki is tudjuk dolgozni a dinamikus polgári jogrendet, nincs mód a testiséghez kötődő, dologi alapú római tulajdonjog teljes kiküszöbölésére, és ez a jogalkalmazás során állandó konfliktusba kerülhet a dinamikus jogrendszerrel.

 


Írtam egy idézetben arról, hogy a dinamikus polgári jog szerint „A vagyonunk mindezek értelmében nem redukálható arra a jogra, hogy hozzánk képest külsődleges dolgokkal éljünk vagy visszaéljünk, mint a rómaiaknál, hanem úgy kell fölfogni, mint teremtő dinamizmusunk meghosszabbítását.” Ez problémát okozhat az elidegenítésnél, vagyis az eladásnál, hiszen a saját teremtő dinamizmusunk meghosszabbítását nem adhatjuk el, mert az csak a sajátunké lehet. Így kénytelenek leszünk alkalmazni a régi dologi alapú tulajdonjogot is, ami rajtunk kívül álló fizikai objektumok birtoklását mondja ki.

 


A két jogforma közti konfliktus leginkább abban az esetben érhető tetten, ha magát a tulajdonjogot úgy tesszük dinamikussá, hogy a dologi alapú birtokláson kívül kötelezettségekkel is megterheljük a közösség felé. Például, hogy csak bizonyos feltételek mellett lehet eladni. Ez a középkorban nem okozott gondot, mert akkor csak a földbirtok számíthatott tulajdonnak, és lényegében más megélhetési forrás nem is létezett, mint a föld. Ezért a földbirtokosnak nem állt érdekében eladni, inkább az állt az érdekében, hogy békében éljen a jobbágyaival, így nagyobb eséllyel teljesítette a földbirtokhoz kapcsolódó kötelezettségeit.

 


A dinamikus jogrend és társadalmi felépítmény továbbá a polgári társadalom ellentétét mutatja az is, hogy a középkor óta nem a polgári társadalomban, hanem a német nemzetiszocializmusban valósult meg ez a dinamikus államrend, ahol a nemzetiszocialista állam volt a fő tulajdonos, és a nemzetiszocialista ipari és katonai gépezet egy pontba összpontosuló erőtérhez hasonlított. Ezt tudhatja mindenki, aki már látott nemzetiszocialista propagandafilmet. Én akadálynak tartom még azt is, hogy régen a dinamikus jogrend és társadalmi felépítmény főként szellemi erőket testesített meg, és hozott mozgásba, mint például a hűbéri rendszer esetében a germán harci szellemet, ami a polgári társadalomban szimpla gazdasági teljesítménnyé fokozódik le, és nem tudom, hogy így kielégítheti e a germán szellemet, de ezzel most nem akarok foglalkozni.

 


Tehát a kérdés, hogy hogyan háríthatóak el ezek az akadályok. Itt kapunk választ az első kérdésünkre, vagyis, hogy miben állhat a Magyarság küldetése a Fidesz kormány alatt. Hiszen ha van egy ország, ahol a dinamikus jogrend és társadalmi felépítmény, és a polgári jogrend, és társadalmi felépítmény konfliktusban áll egymással (ez a német), és ha van egy ország, ahol a nyugati germán arisztokratikus jogrend és a római polgári jogrend szintézisben áll egymással (ez a magyar) akkor csak a magyar és a germán jogrend szintézise oldhatja meg a problémát.

 


A Magyarság küldetése tehát az, hogy ezt a problémát saját középkori jogrendjével megoldja. Kérdés, hogy hogyan. Említettük, hogy a középkori Magyarországon csak a birtok fogalma volt ismert, ami a használatra vonatkozott, hiszen a dologi értelemben vett tulajdonjog minden felett a királyé volt. Az előbb említett konfliktust a dinamikus tulajdonjog és a római dologi értelemben vett tulajdonjog között, amit nem lehet eltüntetni a jogrendből, talán kiküszöbölhetjük azzal, ha a dologi értelemben vett tulajdonjogot a germán társadalomban is egy felsőbb tekintélyre ruházzuk. Például egy vállalkozó alapít egy céget egy városban a tulajdonjog az önkormányzaté, vagy a polgármesteré. Most csak mondtam valamit.

 


A vállalkozónak pedig meghagyjuk a birtokjogot, vagyis a használati jogot, amely magában foglalja a vállalkozó dinamikus jogrendben megfogalmazott teremtőerőit, eszméit, képességeit, teljesítményeit. Ezzel kiküszöböltük a két jogforma közti konfliktust. Továbbá nyilvánvalóan az a polgármester, vagy hivatali tisztviselő, akire a tulajdonjogot ráruháztuk, és aki a használati jogot a vállalkozónak adja, szintén munkát végez azzal, hogy a város és a vállalkozók ügyeit igazgatja, ezzel teremtőerő, és teljesítmények hordozója, és így a két személy azzal, hogy munkájukban kapcsolatban állnak egymással, teremtőerejük és képességeik hierarchikusan összekapcsolódnak, áthatják egymást. Úgy ahogy a hűbéri láncolatban.

 


Természetesen ezeknek a tulajdonjogoknak egy kézben kell összefutniuk, tehát a polgármesterek a vállalkozóktól kapott tulajdonjogukat szintén csak használatra kapják, az pedig, mondjuk, a köztársasági elnököt illeti meg, akit így az ország összes tulajdona megillet. A köztársasági elnök pedig teljesítményeivel és teremtő erejével szintén összekapcsolódik a polgármesterekkel. Azonban itt van a nehézség ebben a jogrendben, hiszen az így képzett polgári hűbéri láncolat közbülső láncszemeit olyan jogcímekkel kell felruházni, olyan jogi trükköket kell alkalmazni, hogy például a polgármester tulajdonjogával a vállalkozó felé tulajdonosként a köztársasági elnök felé pedig birtokosként, használóként szerepeljen.

 


Ezzel megalkottuk a szintézist a középkori magyar jogrend, és az újkori germán dinamikus jogrend között. Továbbá elhárítottuk az említett akadályokat a dinamikus jogrenden alapuló polgári társadalom kiépítése elől. Kiküszöböltük a két jogforma konfliktusát, és kiépítettük a társadalmi erőket hierarchikusan mozgósító polgári hűbéri rendszert. Ez lehetne talán Magyarság küldetése Fidesz kormányzása alatt. Ezt kellene szorgalmaznia a Fidesznek. A részleteket társadalomtudósokkal kidolgoztatni, a nyugat felé az eredményeket közvetíteni. Ez testhez álló feladat lenne a Fidesznek, mint a magyar polgári szellem letéteményesének. A germán népek között a magyar polgári szellemet terjeszteni, egy dinamikus jogrenden alapuló polgári társadalmat kiépíteni, és ezzel a magyarság Európai küldetését, már ami a Fidesz kormányzása alatt megvalósulhat, hiszen ők a magyar polgári szellem letéteményesei, és nem másé, beteljesíteni.

 


Felhasznált Irodalom:

 


Oswald Spengler: A Nyugat Alkonya I-II. Európa Könyvkiadó, 1995.

 


Ruszoj József: Európa Jogtörténete, Püski Kiadó

 


A római jog világa, Gondolat Könyvkiadó, 1973.

 


Novák M. Zoltán: Spengler és a Nyugat funkcionális joga. http://jesz.ajk.elte.hu/novak22.html

 


Magyar Jogtörténet http://www.officetech.hu/suli/Dok/Magyar%20%C3%81llam%20%C3%A9s%20Jogt%C3%B6rt%C3%A9net2/Segedanyagok/jogt%C3%B6rt%C3%A9net.pdf

Konzervatorium: A „polgár” világa http://konzervatorium.blog.hu/2009/11/26/a_polgar_vilaga

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.